Olasz Renátó első, állami támogatás nélkül, szinte ingyen forgatott nagyjátékfilmje, a Minden csillag egy olyan estét mutat be, amilyet talán mind átéltünk már harminc fölött. Ismerős, de egy bizonyos szintnél nem kéne, hogy ismerősebb legyen, mert nem akarunk benne magunkra ismerni.

– És most mi lesz?
– Semmi.

Valahogy így hangzik egy párbeszéd Istenhátamögött-külsőn, éjszaka, a negyven éve mindenben változatlan kiskocsma mellett akkor, amikor az ember épp élete legnagyobb válságát éli át, és kiderül, hogy minden, amit eddig az életéről gondolt, hazugság. És akkor megkérdezik tőle, hogy mit fog csinálni, vagy hogy úgy általában, akkor most mi lesz.

Mi lenne? Semmi.

Olasz Renátó bravúrja, hogy valójában nem azt érezzük, hogy ők, a film figurái jönnek rá erre, hanem hogy mi. Mert a forgatókönyv, ami egyébként nincs – improvizációkból álltak össze a dialógusok – mindenből pont csak annyit mond el, hogy már értsük, de azt higgyük, magunktól értettük meg, és nem ők értették meg velünk.

Lehet, hogy ehhez magyarnak vagy legalábbis kelet-európainak kell lenni, és be kellett szívni néhány hasonló kocsma húgyszagát, vagy legalább a film producerénél, Tarr Bélánál kellett látni néhány ilyet, Krasznahorkai égitest-magyarázó Valuskájával vagy nélküle, de lehet, hogy ezek univerzális érzések, és hozza magával a shisha vagy az amerikai cigi szaga is, majd kiderül, ha külföldön fesztiválozik a film. (A bemutatója Szarajevóban volt, azzal kapcsolatban nem merül fel életérzésbeli kérdés.)

vágó | Czakó Judit
forrás | hvg.hu